Beta // Delta

Beta // Delta

A konceptalbum letűnt művészete

Jennifer Egan - Az elszúrt idő nyomában

2022. január 30. - Dr. Bégányi Dániel

Régen volt olyan extravagáns irodalmi élményem, mint amit az Elszúrt idő nyomában nyújtott. A regény több neves díj mellett Pulitzer-t is kapott 2011-ben. A magyar fordítás címe Proust egy évszázaddal ezelőtti regényére utal (Az eltűnt idő nyomában), angolul pedig így hangzik, A visit from the goon squad, amiben a bizonyos goon squad, azaz rablóbanda, nem más, mint maga a múló idő. 

 Cirka hetven évet ölel fel a regény cselekménye. Kérdés viszont, hogy egyáltalán regénynek nevezhető-e? Önálló novellák füzére, a novellákat közös szereplők kapcsolják össze, és a zeneipar tematikája. Lázadó punkbandák helyett tudatosan felépített formációk, a bakelit sistergős atmoszférája helyett digitális sterilitás - ehhez hasonló változásokra reflektálnak a szereplők. 

fpnuubygowky5sb6t4ng4hoxfh6jc3sachvcdoaizecfr3dnitcq_3_0.png
Van itt kiégett, libidóját aranypor kávéba adagolásával növelni próbáló idős producer, kleptomániás titkárnő, extasy hatása alatt bulizó egyetemisták, prostinak állt unokahúg felkutatása Nápoly utcáin, és végül, de nem utolsó sorban: egy kiskamasz korú narrátornak a közeli jövőben játszódó, PowerPoint diasor formájában megírt története.

 Vannak nyilván érdekesebb és kevésbé lebilincselő szövegek a kötetben. Ha kellene választanom néhányat, amit mindenkinek ajánlok:

  • 1. Talált tárgyak (Sasha, a kleptomániás asszisztens)
  • 2. Az arany-kúra (Benni, a leszálló ágra került producer)
  • 11. Good bye, My Love (a nápolyi embervadászat)
  • 12. Legendás Rock and Roll csöndek (PowerPoint szöveg)

 Amit leginkább értékeltem - és gyanítom, ehhez az élmény megkívánja a teljes kötet elolvasását -, az az összkép, amit a tizenhárom szöveg együtt nyújt. A kritikák persze megkísérlik ezt szavakba foglalni, ahogy én is igyekeztem fentebb: a szöveg az idő témájára reflektál, és hasonlók. Mindenesetre, tizenhárom különböző és saját lábán is megálló, mégis összefonódó szöveget olvasni, azt az érzetet kelti, hogy az egész, az több, mint a részek összessége. Más, mint amit egy novellagyűjtemény, vagy regény, önmagában nyújtani szokott.

maxresdefault.jpg

És érdekes módon, ez engem ismét a zene témaköréhez vezet vissza - ami a kötetnek magának is tárgya -, leginkább egy úgynevezett koncepcióalbum, vagy röviden konceptalbum hallgatása, amihez leginkább hasonlítanám ennek a kötetnek az olvasását. 

A Wikipédián önálló szócikk tárgyalja a konceptalbumokat, és lista és készült a leghíresebbekről. Nekem a legidőtállóbb ilyen zenei élményem a Dream Theatre albuma, a Scenes from a Memory volt, de a legismertebb konceptalbum jó eséllyel a Pink Floyd - The Wall

De említhetném a - szerintem - egyik legkreatívabb élő gitárost, John Mayert: ő ugyan nem hagyományos konceptalbumokat készít, de elmondhatjuk, hogy csaknem minden albuma egy újabb stílust képviselt, sosem maradt egy kaptafánál. Akusztikus pop, Pop rock, RnB, Jazz, Soft Rock, Blues rock, Americana, nagyjából így fest a paletta.

Végezetül hadd ajánljam a kedvenc booktuberem, The Bookchemist kritikáját a könyvről!

 

 

Szabad-e hinni a szabad akaratban?

Ma a sorsszerűségen jár az eszem. Az összehasonlítás korát éljük: ismerősök szélesebb körnék látjuk az életét - és nagyobb részletességgel - képernyőre kiterítve, mint ahogy ez régebben lehetséges volt, amíg csak a kerítésen kellett bekukulcskálva, vagy a pletykán keresztül lehetett informálódni. Nehéz nem odatenni fejben mellé a sajátunkat, és ide beilleszthető sok minden: utazási helyszín, karrier, autó, ház, férj / feleség, gyerekek száma, stb.

Az igazság az, hogy mindig lehetne jobb. A kérdés pedig az, lehetne-e máshogy.

A filozófiában (vagy annak pici, és alapvetően hozzám hasonló laikus érdeklődők számára elérhető szórakoztató célú szeletében) az utóbbi években terítéken van a szabad akarat kérdése. Megkockáztatva, hogy jelentősen túlegyszerűsítem a kérdést, a legtöbb ember fejében talán arra csapódik le, hogy "ha visszaforgatnánk az időt, mint egy magnószalagot, egy adott pillanathoz, és megnyomnánk ott újra a play gombot, dönthettem volna másképp is?". Vagy tágabban véve a kérdést, történhetett volna bármi másképp?

A választ tekintetében megoszlanak a vélemények, ez biztos. Én magam azt gondolom, nem fér bele az univerzumról ismert jelenlegi tudásunkba annak az (amúgy is meglehetősen elméleti) lehetősége, hogy a válasz "igen" legyen.

De ugyanilyen érdekes ennek a pszichés implikációja, és itt kanyarodok vissza a sors kérdéséhez. Ahhoz, hogy ami történt, az azért történt úgy, mert meg volt írva, így kellett történnie, azért értek minket bizonyos traumák vagy kihívások, hogy tanuljunk vele valamit, értve itt a tanulást akár egyfajta önmagában is vallott életcélként, vagy kozmikus, vélt múlt- és jövőbeli életeken túlmutató feladatként.

A kígyó ott harap a farkába, hogy egy olyan univerzum, egy olyan élet, amiben a dolgok valamilyen külső értelemmel - okkal - céllal történtek, nem különböztethető meg egy olyan univerzumtól és élettől, amiben "csak úgy" megtörténtek. Az értelem, ok, cél tulajdonítása viszont paradox módon hozzá tudja az embert segíteni ahhoz, hogy nem tehetetlen passzivitással, de egészséges elfogadással forduljon azokhoz a dolgokhoz, amik megtörténtek, a múltban vannak. Pozitív esetmények, negatívak események. Ez az új hozzáállás pedig a jelenben hat rám, és a jövőt rajtam keresztül alakítja, más döntések hozatalára ad lehetőséget.

Mondhatjuk azt is, hogy a sorsszerűség egy sok hasznos illúzió közül, amikkel együttélhetünk.

8220604103_d37dd56539_b.jpg

Ismerős idegenség, társas magányosság

Az Elveszett jelentés című filmről

Nagyszerű, és közben zavarbaejtő élmény ráébredni, hogy egy művészeti termék - könyv, film, kép, dal -, ami lenyűgözte az embert, valójában miért is nyűgözte le.

Nagyszerű, mert egyfajta aha-élmény, amivel új réteget nyer a viszonyulásunk ahhoz a műalkotáshoz. És zavarba ejtő, mert egyfajta önismereti tapasztalat. Az elménk kiváló abban, hogy kézenfekvő magyarázat hiányában - vagy annak ellenére -, ha nem passzol az énképünkbe élmény, akkor alternatív magyarázatokat adjon arra, miért döntöttünk úgy ahogy döntöttünk, miért tetszik egy adott élmény, mi alapján vonzódunk valakihez. 

2590796335_6a4f73fd38_z.jpg


Egy film esetén lehet például a magyarázat, hogy mennyire komplex a történet, milyen tartalmas a mondanivalója, vagy szimplán, hogy bírom a főhőst játszó színész filmjeit.

Ezek persze lehetnek mind igazak, de talán az olvasónak is volt olyan élménye, amikor utólag leesett, hogy az intenzív vonzalom a film felé, az ok, amiért többször újranézte azt, és ha a barátai ajánlást kértek, az elsők között jutott eszébe, az az volt, hogy a filmben volt valaki vagy valami, amivel nagyon tudott azonosulni. 

Az én egyik ilyen darabom a 2003-as Elveszett jelentés, Scarlett Johanssonnal és Bill Murray-vel. Eredeti címe Lost in translation, ami magyarul pontosan talán valahogy így hangzana, “fordítás közben elveszett”. Az Elveszett jelentés hallatán inkább egy kémfilm vagy politikai thriller jutna az ember eszébe. Fogalmam sincs, ez szándékos lehetett-e a magyar forgalmazók részéről, de amolyan paradox / meta módon végül is kiválóan átjön a film angol címének értelme, vagyis éppen hogy nem jön át, mivel az fordítás közben elveszett.

A felismerés arról, hogy mi tetszett annyira ebben a filmben, egy Screened videó nyomán jött:

 Spoiler veszély nélkül leírhatom, hogy a film központi témája Murray és Johansson karaktereinek otthontalansága. Egy metropolisz kellős közepén töltik napjaikat, sokszor társaságban, de igazi megértést és megértettséget adó kapcsolatok nélkül. Amikor pedig egyedül vannak, hát, akkor pedig egyedül vannak, ilyenkor az idegen környezet miatt nem találják a helyüket, még a mindennapi tevékenységek, mint a tisztálkodás, vagy az alvás, sem tudják a rutin barátságos ismerősségét adni.

 Elidegenedettség, társas izoláció: ez az élmény a pszichológia szótárában is szerepel. Lehet valakinek állandó élménye, vagy váratlan vendég egy élet hozta veszteségélmény vagy változás miatt.

 A filmben számomra ennek az élménynek az érzéssel történő ábrázolása a szép, és ez adja meg nézőként, elsőre szintén ellentmondásosnak tűnő módon, épp a kapcsolódás érzését: a karakterek, a színészek, a rendező, tudja, milyen érzés az az elidegenedettség, ami olykor, ahogy mindenkit, engem is elkísér egy darabon.

5062577932_cffd756671_b.jpg

A fenti bekezdésekkel talán morózus hangulatú filmnek festettem le a Lost in translation-t, de összességében egy visszafogottan humoros, lassabb tempójú, de könnyen fogyasztható filmről van szó. Szerintem épp az az egyik titka, hogy az elidegenedettség nehéz élményét nem direktben, egész súlyában mutatja be. Azt megtehette volna akár úgy, hogy Bill Murray karakterének életközépi krízisére épít egyenesben, bemutatva a csendes kétségbeesésben telő amerikai hétköznapjait, valahogy úgy, mint az Amerikai szépség indul. Sofia Coppola ehelyett inkább másik területre helyezi át a témát, nem csak földrajzilag, hanem mintegy szimbulikusan is, ez távolság az ami miatt a néző is érzelmi távolságot tud tartani. 

 Persze az is segít, hogy a történet pedig egyfajta gyógyírként ábrázolja a két szereplő kapcsolatát, mutatja be, azt, ahogy a magányuk kölcsönösen oldódik ebben a találkozásban.

22203094152_3434c004b4_b.jpg

 

Boldog idők: pillantás a múlt fekete tükrébe

68b739692fa849e6572ee31610a75750-h_2019.jpg

Egy jóbarátom (Zubreczki Judit filmet néz) meggyőző filmajánlójának hatására én is megnéztem a Boldog idők című francia vígjátékot, dacolva az idegen szinkronnyelv kihívásaival. Az angol nyelvű filmeket jórészt értek felirat nékül is, erre viszont folyamatosan figyelni kellett, ami egyfajta mindfulness (tudatos jelenlét) gyakorlatnak is tekinthető: nem lehet takarítani, főzni közben, a legkomplexebb tevékenység ami belefér, az az evés.


Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de egyre ritkábban szánom az időt, hogy leüljek a kanapéra, és elejétől végéig megnézzek egy filmet. Erre szinte csak akkor vetemedem, ha hónapok óta vártam erre az élményre, és ebben az esetben már inkább moziba megyek miatta. Eddig azt hittem, az immerzív, elmerülős, mindennapokból kivonó minősége miatt vagyok akkora rajongója a moziélménynek: előzetesek, hangerő, társaság, popcorn illat a levegőben. Talán az én "Boldog időm" az volt, amikor - utoljára hallgató korom nyarain - , döbbenetes mennyiségű filmet voltam képes elfogyasztani. Mostanában pedig az immerzív élmény fogalmát már az is kimeríti, ha nem csinálok semmi mást, csak nézem a filmet.

Mondhatnánk, hogy ez egy passzív tevékenység: ülök és szórakozom. De hát éppen azok az a filmek, sorozatok (megkockáztatom, zenék, lásd: jazz; a szubjektív faktort készséggel elismerem) nyújtanak igazán élvezetes élményt, amiket nem csak elfogyasztok, hanem van rajtuk emészteni való. Az igazán emlékezetes moziélményeimet két csoportba tudnám osztani, nem is a film, hanem az azt követő társalgás szerint. Volt ami egyhangú elismerést váltott ki belőlünk, és egymásra licitálva idéztük fel az apró mozzanatokat amik ezt kiváltották (Blade Runner 2049, The Revenant, Birdman, Whiplash). A másik csoport pedig megosztó volt ugyan, de nem a minősége, hanem a mondanivalója miatt. Mindenki tartalmasnak érezte a filmet, de más és más okból.

506.png
A kritikai elemzést a Boldog idők kapcsán is másokra hagynám, inkább arról beszélek, hogy bennem milyen gondolatokat indítot el.

Vegyük magát a film nagy ötletét: adott egy csillagászati összegért ugyan, de bárki által megvásárolható szolgáltatás, aminek a keretében tetszőlegesen választott kor- és helyszínbeli díszleteket állítanak fel, ugyancsak korhűen öltözött színészekkel benépesítve. Bál Marie Antoinette társaságában, vodka Hemingwayjel, biliárd Al Caponéval. Vagy éppen egy személyes emlék, mondjuk 'életem legszebb napja', Lyon, a hetvenes években. Csak nekem van olyan érzésem, hogy ez egy kiköpött Black Mirror elgondolás? A Fekete tükör minden egyes évadára jut legalább egy epizód, aminek az esszenciája: édes kívánságok teljesülnek, keserű utóízzel.

A Boldog idők vége persze - vígjátékról beszélünk, talán nem lövök le nagy spoilert - jó hangulatban hagyja a nézőt. A főszereplők tanulnak valamit, a mellékszereplők is, egyszerűen mindenki tanul valamit, és jobbrafordul a sorsa. És sokkal emberibb és barátságosabb, hogy nem egy tech gadget-ből mint csodalámpájából elúbújó dzsinn teljesíti a kívánságot. Még ha egy luxusszámba menő szórakoztató gépezetben zajlik is az egész, mégsem a kívánság öncélú beteljesedése segít a szereplőknek, nem is a luxus élmény, hanem a gépezetben dolgozó, egyszerre tökéletlen és közben a szükségesnél is többet adni hajlandó hús-vér emberek. Ráadásul ennek a háttérmunkáit is látjuk: a színészi próbákat, díszletek közti átjárásokat, ami önmaga is azt a benyomást kelti a nézőben, hogy ebbe a filmbe egy csomó munkát feketettek. Szó ami szó: ha választanom kell, inkább ezt a filmet nézném végig újra, mint valamelyik Black Mirror évadot.

516.png
Bátor öniróniát véltem felfedezni azokban a momentumokban, ahol egyik percben a díszletek közt látjuk, ahogy a főhős épp megható, vagy megütközést keltő pillanatokat él át; a másikban pedig a színfalak mögé nézve nyerünk bepillantást, hogy irányítja a rendező a színészeket fülesen keresztül, hogy keveri a zenéket annak megfelelően, hogy épp milyen érzelmi hatást akar elérni a kliensben. Az öniróniát abban látom, hogy maga a film is ezt csinálja, ahogy bármilyen másik film is. Hatékony arányban igyekszik adagolni a különféle érzékszervi és gondolati hatásokat, képeket, hangokat, történetvezetést, humort, drámát, feszültséget és oldódást, annak reményében, hogy mi nézők, végig zötykölődve az érzelmi hullámvasút több-kevésbé rögzített pályáján, kellemes elégedettséggel szállunk majd ki a kör végeztével, és megállapítjuk: éppen azt kaptuk, amit vártunk.

Persze nem csak Fekete tükör jellegű áthallásai is vannak a nosztalgia-parknak ötletének: eszembe jutnak a Westworld, és a Synecdoche, New York. Ezekhez fogható filozófiai mélységeket és magasságokat nem érint a Boldog idők, de miért is kellene? A filozófia célja, ha az antik görögöket kérdeznénk a kérdésről - hogy ők tudtak valamit az egyértelmű két szóból: 'meztelen olimpia' - eredetileg az volt, hogy a jó életről (eudaimonia) gondolkodtassa el az embert.

Sokat gondolkoztam, milyen tanulságokat, következtetéseket fogalmazhatna meg valaki a Boldog idők után. Ha ilyeneket meg is fogalmaznék, azt nem szívesen írnám le itt: nagyobb hibának érezném, mint ha a végkifejletet spoilerezem. De a különös az, hogy igazán magvas, mélyenszántó sorokat nem tudnék megfogalmazni a film kapcsán. Ez az én hiányosságom is lehet, de minden amit papírra tudtam volna vetni, csak mélyenszántani akarónak, afféle coelho-szösszenetnek hangzik. Óhatatlan a kérdés: elvesz ez a Boldog idők értékéből? Most akkor ez a film sokatmondó, vagy olcsóan hatásvadász? Mi van, ha egyik sem a kettő közül? Szerintem az az elvitathatatlan érdeme a Boldog időknek, hogy úgy sikerül filozofikus, azaz életről és értékekről gondolkodni akaró hangulatba hoznia a nézőt, hogy ehhez nem kell sem nagy drámát felmutatnia, sem szájbarágós tanulságokat megfogalmaznia helyettünk. Csak elmesél egy történetet.


la-belle-epoque_image-une-fiche-film_5.jpg

Harmonikus kapkodás, kapkodós harmóniák

A Foodie Love című sorozatról

"Harmonikus kapkodás, a kapkodós harmóniák." Ez a sor volt az egyébként csak pár mondatig terjedő beszélgetésünk kiinduló pontja egyszer egy helyes lánnyal az egyik párkereső platformon. Ő kócos hajjal, egyik kezében a mobiljával, másikban kávéscsészével rágcsál egy croissant-t, miközben én már munkához öltözve, fogmosás közben kipillantva a tükör mögül, rém sármosan nézek ki. - ennél jobb tippem nem volt, mit jelenthet a mondat, de így is frappánsnak találtam. Ha alcímet kellene adnom Ella és Él történetének (Foodie Love, magyarul A szerelem sava-borsa), ugyanezt a sort választanám.

fotonoticia_20191120133738_640.jpg

Képzelük el az ideális ételt. Látványra egyszerre gusztusos és titokzatos, ízre komplex és kényeztető, ráadásul még tápláló is - de semmi esetre sem hízlal. A spanyol HBO minisorozata ehhez hasonló élményt igyekszik nyújtani, mind vizuálisan, mind tartalom terén. A nyolc, egyenként cirka félórás rész - ha akarom, nyolc egyfogásás vacsora, vagy egy maratoni nyolcfogásos - tele van videoklipszerű vágásokkal, érzékien fényképezett helyszínekkel, merészen megválasztott zenei betétekkel

Isabel Coixet rendező történetszövésben lassúra veszi a figurát, és ezzel tűnik ki a mostani, egyébként igen magas streaming mezőnyből. Állítólag a peak tv korszakát éljük. Olyan minőségű tartalmat láthatunk tévén - sőt, tévé sem kell, elég egy böngésző -, amit korábban csak mozivásznon. Ez örvendetes, de már-már a bőség zavarát hozza magával. Én a magam részéről gyakran csak egy-két epizód erejéig nézek bele egy sorozatba, ennyi is elég hogy rájöjjek, ezt már láttam. Mármint nem ezt a sorozatot láttam, de láttam ugyanezt az alaphelyzetet, ugyanezeket a karaktereket, ugyanezt a történetmesélési stílust.

A Foodie Love régóta először adta azt az élményt, hogy itt valami egyszerre ismerőst és újat tesznek elém. A komótos- vagy legalábbis türelmes - vonalvezetése önmagában is érdekes, de a témával összefüggésben nézve pláne: két harmincas egyedülálló, egy nő és egy férfi megismerkedésének története egy Tinder jellegű randizós applikáció segítségével, ezt utóbbinak a fantázianeve a Foodie Love. Ez a szituáció feltehetően nem csak nekem ismerős, mármint a való életből. Az online ismerkedésben, ahogy szórakozásban is, a sietősség, a hektikusság, meghatározó élmények. Kötelező kérdések, foglalkozás, hobbi, zene, sport, tudjunk meg minél többet egymásról, menjünk biztosra, hogy ne csak az időnket vesztegessük. Ritkán vettem részt olyan kávérandin, ahol egyszer csak azt vettem volna észre, elrepült az idő, és alig férünk el az asztalon az üres csészéktől - poharaktól. A Foodie Love első epizódja épp ilyen helyzettel indul.

Ella és Él, annyit mutatnak magukból nekünk, amennyit egymásnak. (She és He spanyolul - úgy tűnik, engem megtalálnak az anonim hősökről szóló történetek, mint a My Year of Rest and Relaxation). Alig valamit, egy-két vágóképeket, benyomásokat kapunk csak az egymáson kívüli életükről, ami két találkozás közt zajlik. Ahogy az ő saját ismeretségük előrejut és gazdagodik, úgy ismerjük meg egyre jobban őket magukat.  

1572464613_840_560-750x500.jpg

Beavatnak minket időnként a belső dialógusaikba, a fejükben mozgó gondolatokba, de gyakorlatilag annyira tudunk meg a két szereplőről, mint ők egymásról. Ellával együtt töprengünk, tud-e vele türelemmel haladni a saját tempójában Él, és a férfival együtt feszengünk, amikor fogalmunk sincs, mi járhat a nő fejében, miközben a szakéját szürcsöli egy eldugott japán étteremben. 

Mindkét karakter tartózkodó óvatossággal közelít a másikhoz, tapogatják a határokat, mennyit engedjenek meg maguknak, hogyan tudnak érzelmileg eleget kockára tenni egy kapcsolathoz, eleget, de nem túl sokat. Él és Ella, mindketten elég komplex karakterek ahhoz, hogy a feszültség érthetően és érezhetően fennmaradjon nyolc részen át, de nem annyira nehéz esetek, hogy szappanopera irányt vegyen a sorozat. 

Az epizódok helyszínben, hangulatban, gasztronómiában is széles skálán mozognak. Az egyik részben akár csak egy citromba harapott képű kisfiú és egy dacos kislány bámulná egymást egy Breakfast in Kentucky névre keresztelt, füstölt bacon ízű koktél felett; a másik részben igencsak felnőttes ágy- és konyhajeleneteket látunk ugyanettől a két figurától.

Isabel Coixet pengeélen egyensúlyozik, giccs és művészet, romkom és lélektani igényű kapcsolati analízis, édes és savanyú közt, de végeredménynek sikerül kellemes utóízt hagynia. 

breakfast.PNG

Modern Csipkerózsika és a farkasok törvénye

Ottessa Moshfegh alvásregényéről

Lehet-e izgalmas egy regény, amiben a főhős végigalussza a sztorit? Lehet-e szeretni egy történetet, aminek a fő karaktere alapvetően ellenszenves? Na és mi a helyzet a kettő kombinációjával?

396px-my_year_of_rest_and_relaxation_ottessa_moshfegh.jpg

My Year of Rest and Relaxation – azaz, Egy év pihenés és kikapcsolódás, a címe Ottessa Moshfegh 2018-as, többszörösen díjazott regényének. A 2000-2001 fordulóján játszódó történet főhőse egy nő, aki egy éven át tartó, különféle gyógyszerekkel elősegített hibernációra adja a fejét. 

A gyerekkorából hozott kisebb-nagyobb érzelmi hiányok és fájdalmak ellen tanácstalanságában fordul a drasztikus megoldáshoz: megpróbája kialudni őket. A döntése egy belső megérzésen alapszik, a biológia misztikájára bízza magát, talán ha elég time out-ot ad a sejtjeinek, azok feldolgozzák, vagy elfelejtik a sérüléseiket.

Az altatószerek forrása – de a regény leghumorosabb mondatai is az ő szájából hangzanak el – Dr. Tuttle, egy magán pszichiáter, aki csont nélkül beveszi a hős minden panaszkodását, és olyan fiktív szerekkel látja el, mint a titokzatos Infermiterol. Ezekkel tudja elérni a főhős, hogy a napjainak csaknem egészét – és az a kis csaknem igazán sokat számít, mint kiderül – néma és álomtalan szendergéssel töltse. 

A nő nevét sosem tudjuk meg -,  az viszont hamar kiderül, hogy amerikai, fiatal, gyönyörű, és gazdag. Ja, és szeret aludni. Kiváltságos? Enyhén szólva. Itt el is érkeztünk a könyvet ért kritikák többségének kiindulópontjához, miszerint egy ilyen hőssel lehetetlenség együttérezni, vagy lehetséges is, nem érdemli meg. A helyzet azért nem ilyen fekete-fehér. A nyugati társadalom, a lehetőségek, a kapitalizmus, hívjuk ahogy akarjuk, sok mindent megad hősünknek, amit megadhat (ha fehér nő helyett fehér férfi lenne, gyakorlatilag kimaxolt  privileged 100% pecsétet kapna), de ezen felül nem sokat. Nem akarok előreszaladni és lelőni a történet hátterét – igen, ebben a regényben a cselekmény jelentős része az előzmények felderítése visszaemlékezéseken keresztül -, de a hős tényleg mindent megkapott, kivéve egy normál és szerető családi hátteret. 

A főhős egyetlen barátnője, Reva, mélyen elítéli őt, amiért elkótyavétyli az idejét egy olyan lusta és terméketlen időtöltéssel, mint az alvás. 

És szerintem ez a regényt érintő legérdekesebb kérdés: jó vagy nem, amit a főhősnő csinál? 

Az alvás része a mesekulturának, a mítoszoknakMaga is titokzatos és sok vonatkozásában feltáratlan. Az alvás a memória kulcsa, de a felejtésen keresztülAz egyik legmisztikusabb, és közben legtermészetesebb emberi élmény. Szerintem semmi sem mutatja jobban az emberi lét tragikomikus voltát, mint az álmatlanság állapota. 

Hasonlóan Csipkerózsika vagy Hófehérke történetéhez, Ottessa Moshfegh hősének meseszerűen könnyű életét is egyfajta mérgezés, bűbáj teszi tönkre, azaz mérgező szülők. Nem lustaságból alszik, vagy legalábbis nem puszta lustaságból, hanem mert szüksége van rá. 

Kritizálóbb szemmel nézve azt mondhatnán: ez a nő simán elmehetne terápiába, szedhetne antidepresszánsokat (nem lónak való adagban, ahogy a könyvben teszi), mint egy normális ember. Ezt a mániáját a pihenéssel, ha akarom akkor egy téves és önbecsapó menekülésként látom, ha akarom akkor heroikus áldozatként – egy év ugyanis nem kevés idő – önmaga megmentésére. A könyv befejezése hagy elég teret az olvasónak, hogy a két véglet közt maga helyezze el a történteket.

Ottessa csipkerózsikája erkölcsi szempontból mélyen önző. Nem kér engedélyt, nincsenek aggályai amiatt hogy tesz-e bármit is hozzá a körülötte lévő világhoz az egy éves hibernációja alatt. Érzésem szerint viszont a szerző nem erkölcsi alapon járja körbe a kérdést. Ez a könyv nem a kételkedés felfüggesztését kéri az olvasótól, ahogy egy sci-fi vagy fantasy teszi, hanem az ítélkezés felfüggesztését.  Ez a hős talán anti-hős, de az tagadhatatlan, hogy valami heroikus van abban, ahogy véghezviszi az alvós projektjét a környezet és a teste ellenállásával szemben. A regény mottója az egész szöveget kontextusba helyezi.  Joni Mitchell egyik dalszövegéből (‘The wolf that lives in Lindsey‘ // A Lindsey-ben élő farkas )

ottessa_moshfegh_2015.jpg

 If you’re smart or rich or lucky
Maybe you’ll beat the laws of man
But the inner laws of spirit
And the outer laws of nature
No man can
No, no man can

Ha okos, gazdag, szerencsés vagy,
Az ember törvényeit legyőzheted.
De a lélek benső törvényeit
És a természetét odakint
Senki,
Nem, senki sem.

Ottessa Moshfegh. Fotó: Wikipedia

  Ha van tanulsága / mondanivalója a könyvnek, akkor az számomra az, hogy mennyire problémás másnak megmondani, mit tegyen, mitől lesz neki jobb. Az őszinte, érdeklődő visszajelzés – aggódom érted – persz egész más. Vagy egyszerűen odafigyelni és meghallgatni a másikat.

A regény egyébként rengeteg könnyebben – nehezebben érthető popkult utalást tartalmaz a 2000-es évek elejéről. Iróniát nem nélkülözve nyilatkozik a modern képzőművészet sokkolásra menő, figyelmhajhász világáról is. Tehát annak ellenére hogy a sarokkő az alvás, egy alapvetően magányos tevékenység, mégsem éreztem bezárva magam az olvasás során. Ez a szerző egyik legnagyobb bravúrja: az arányokat tökéletesen lövi be az alvás és ébrenlét, az izoláció és a kitekintés, a befelé figyelő monológikus bekezdések és a polgárpukkasztóan felszínes vélemény nyilvánítások közt. 

Én alig tudtam a könyvet letenni, és szurkolok, hogy egyszer magyar fordításban is kezembe vehessem. A film verzió viszont minden jel szerint úton van, még az is lehet hogy Margot Robbie lesz, akit a névtelen Csipkerózsika szerepében látunk majd.

Star Wars és Pszichológia: 3 rejtett üzenet a Skywalker korában

A Star Wars univerzum egy csaknem tökéletes világ. Cuki űrlények, robot csak arra hogy fejben tartsa helyetted a protokollokat, hipertérugrás, dallamos jazz szól a bárokban, a jó mindig győz végül, satöbbi, satöbbi. És, mint az új epizódból kiderül, a gátlástalan gonoszság kivételével kívül teljesen hiányzik bármiféle komolyabb pszichés kórkép. Annyi halott tér vissza ebben a filmben, mint egy walking dead epizódban, és senkinek a fejében nem fordul meg, hogy “hm, talán hallucinálok.”

neonbrand-zneunyulhds-unsplash.jpgFotó: NeONBRAND - Unsplash

Ez nem kritika lesz, de meg kell mondjam, én élveztem a filmet, beismerem, ebben része lehetett hogy nagy rajongónak nem mondanám magam, az eredeti triológiát is felnőtt fejjel láttam. (Igen, egy szikla alatt éltem.) Ez a legutóbbi darab mindenesetre az alacsony tartományban mozgó elvárásaim jó részét kielégítette, és kitűnően szórakoztam.

A különféle bolygók neveit nehezemre esett fejben tartani – az ilyen részleteket szelektíven kezeli az agyam -, ellenben több ponton is volt olyan érzésem, hogy ami a vásznon történik, az elgondolkodtató párhuzamokkal bír. Úgyhogy következzen a Star Wars IX-ből három érdekes lélektani vonatkozású mozzanat.

Spoilerek következnek! 

 I.

C3PO ÉS A TILTOTT SITH NYELV.

Ott van a droid memóriájában az ismeret, de nem lehet előhívni. Mint egy titkosított fájl, vagy egy sandbox-ba zárt kód. (Ha én vírus lennék, kissé lekicsinylőnek találnám a homokozó kifejezést…) A droid esetében csak egy reset, egy teljes memóriatörlés árán sikerül hozzáférhetővé tenni az emlékeket. A memóriatörlés azért drasztikus megoldásnak tűnne, ha megpróbálnánk valós síkra átültetni.

Mégis szemléletes abban, hogy milyen vehemensen véd az elme egyes emlékeket. Pontosabban a tudatot, a személyiséget, annak a fájdalmas és nehezen feldolgozható, erős érzelmeket kiváltó emléknek az előtörésétől. Ez az énvédelmi mechanizmusok lényege – amiket közös néven gyakran elfojtás néven említenek: túl nagy fenyegetést jelentenek az Én egészére, ezért kell őket a tudattalanba száműzni.

 

II.

KÍGYÓBŰVÖLÉS

Ezt a jelenetet egy az egyben, mintha egy szimbólumterápiás esettanulmány alapján írták volna! De említhetném az analitikus megközelítést Jung archetípus elméletével, vagy az álomértelmezést általában amit legtöbben inkább Freud nevéhez kötnek. A szimbólumterápiák közé tartozó KIP módszerben az ijesztő, csúszó-mászó állatok, mint a pók, kígyó, béka: gyakran olyan személyiség részek kivetülései, amiket fenyegetőnek érzünk, ezért  lehasítjuk őket a tudatos élményünktől.

Egy rémálomban az első reakció gyakran a menekülés vagy a harc – a filmben is ezt a két megoldási módot látták a hősök – de mindkettőlvel az a gond, hogy még több ugyanabből a megküzdési módból, ami fenntartja a helyzetet, ugyanis ezektől a személyiség részeinktől megszabadulni nem tudunk. 

max-letek-vyfchzlypmu-unsplash.jpgFotó: Max Letek on Unsplash

Az imaginációs, képzeleti munkában az ijesztő alak által kiváltott érzelemet – félelemet, haragot – át tudjuk élni, lereagálni. Így az érzelem most már nem csak a háttérben mozogva hat ránk, ha szimbolikus helyzetben jelenik is meg, de egy lépést tesz a tudatosodás felé. 

A cselekvési szabadságunk pedig a képzeleti munka éber de relaxált állapotában megmarad, így az intenzív érzelmeket felkavaró figurákkal – egy hatalmas kígyó akar megmarni – új, építően kreatív, előremutató cselekvési módokat is ki tudunk próbálni.

A száműzött lelki rész akkor tud beilleszkedni a teljes benső világunkba, integrálódni, ha felvesszük vele a kapcsolatot és békét kötünk vele: például megetetjük, vagy ápoljuk. Ezt teszi Rey karaktere, és ez vezet a kiúthoz a filmbeli szorult helyzetből.

 

III.

MÉG EGYSZER A SÉTÁLÓ HALOTTAKRÓL

Ren akkor vált ismét Ben Solo-vá, amikor az apja, Han Solo megjelent neki. Ez már a sokadik visszatérő halott volt a filmben, nemhogy az új trilógiában. De vajon ez is egy visszatérés volt? Mi van, ha ez a jelenet Ben fejében játszódott le? Fontos, hogy ez egy saját élmény, ha tetszik hallucináció volt, vagy nem? Abból a szempontból igen, hogy Ben zártosztályos kezelésre szorul-e vagy nem, de a happy end szempontjából nem igazán.

Amire ki akarok lyukadni az az, hogy sok esetben valamilyen változáshoz magunkon kívül keressük a módot. Mi lenne az a módszer vagy gyógyszer, melyik könyvet kell elolvasni, ami segít majd produktívabb vagy boldogabb tudok lenni, tudom magam tartani a fogyókúrához vagy a dohányzásról való leszokáshoz. És ezek a külső hatások kellenek is, meg nem is.

Egy példa: a placebo hatás az orvoslásban az, amikor egy tabletta (vagy injekció, de placebo műtétet is végeztek már) biológiai értelemben hatóanyagot nem tartalmaz, mégis biológiailag mérhető hatást vált ki a szervezetben. Vagy ott a hipnózis, ami a közhiedelemmel ellentétben nem vonja semmilyen konkrét kényszer alá az alanyt, mégis olyan viselkedéseket produkál a hipnózis alatt vagy után – a tömeg előtti kukorékolástól a cigaretta megutálásáig – amiket normál esetben nem.

lego-932781_1920.jpg

 Fotó: Pixabay

 Az egyik modern elmélet szerint a placebo vagy a hipnózis voltaképp engedélyt, vagy ha úgy mondjuk, kifogást ad az elme számára a változáshoz. Most valami új, valami másféle történt, ami egy hihető magyarázatot ad, az új és másféle tapasztalatomhoz. Ez afféle illúzió: pozitív, optimális illúzió.

A tanulság talán az, hogy a mindennapokban mennyi trükkel tudjuk pozitívan átverni a saját elménket. Például a faék egyszerű és fél perc alatt elvégezhető hála gyakorlatokkal.

A személyes véleményem szerint fele ennyi hologram hulla is elég lett volna ebbe a filmbe. Ha túl sok minden lehetséges, akkor semminek nincs igazán tétje. Még egy űroperában sem. De talán csak az a gondom, hogy az életben – a filmekhez képest – túl kevés minden lehetséges.

Improv és önismeret

Készen állsz egy három perces önismereti gyakorlatra?

Színpadon állsz. Vaku villan. A reflektorok kigyúlnak, szikrázik a szemed. Még jó, így legalább nem látod, hogy húsz vagy százhúsz szempár mered rád. A tenyered izzad. Egyedül vagy. Egy karaktert kell előadnod. És a plusz csavar: bármelyik, bármilyen karaktert, ami csak eszedbe jut.

fatih-kilic-m1dm7zxvdms-unsplash.jpgFotó: Fatih Kılıç - Unsplash

Oké, tudom, a színpad szónál elvesztettelek. A nyilvános előadás a legtöbb embernél – nálam is – masszív sresszreakciót okoz. És ezen az sem segít, ha a glosszofóbia helyett a cuki prezi para kifejezést használjuk.

Az impróban épp az a szép, hogy sosem vagy egyedül. Mindig van aki kihúz, ha toporogsz. Minket erre tanít a két trénerünk, Nándi és Zoli, az Itt és Most Társulatnál: Ha kaptál váratlan mondatot és fogalmad sincs, mit felelj: játszd azt, hogy kaptál egy váratlan mondatot és fogalmad sincs, mit felelj.

De tegyük fel, hogy ez most egy gyakorlat. Nincs partner aki átvegye a labdát, de nincs közönség sem, sem reflektor. No para, no kamera. Ezt a gyakorlatot megcsinálhatod otthon a tükör előtt, de ha a saját tekinteted is too much, akkor fordíts hátat a gardróbszekrénynek és add elő magad a plüssállatoknak vagy csak úgy simán a rendetlenségnek.

  “Ha sokáig pillantasz a rendetlenségbe, a rendetlenség is beléd pillant.”
// Nietzsche után szabadon //

Képzeld el, hogy milyen karaktert játszanál. Ki ez a karakter, aki kiáll, és beszél három percet szabadon? Mennyi idős? Ellenkező vagy azonos nemű? Nyugodt, félénk, jókedvű, vagy szomorú? Miről beszél? Magáról, hogy mi foglalkoztatja mostanában, vagy hogy telt a tegnapi napja? A munkáját írja le, vagy elkezd az egyik rokonáról beszélni? Talán konkrét tulajdonságokat listáz a hallgatóság elé? “Ilyen személyiség vagyok én: …” De legalább olyan érdekes lehet az is, hogy mi az amiről nem beszél.

 Marad valamilyen kérdés a te fejedben, miután a karaktered végzett? Mi szimpatikus benne, mit becsülsz? Ezek a kérdések jó eséllyel olyan dolgokra mutatnak, amikért saját magadnak nehezen adsz őszinte elismerést.

Van olyan a tulajdonságaiban vagy az életkörülményeiben, amit elkívánsz, akár irigyelsz tőle? Lehet, hogy ez egy eddig ki nem mondott vágy benned.

Ha volt olyan, ami kevésbé szimpatikus benne, ami feszélyez, az lehet hogy afféle árnyék a személyiségedben, azaz olyan rész, amit elnyomsz, amit nem ismersz fel sajátodként.

Freud azt mondta, az álom a királyi út a tudattalanhoz. Szerintem minden út legalábbis elegáns, ami a racionális gondolkodást kikerülve valami újat tud felhozni az önismeretbe. Az álmokon kívül a képek, vagy a játékok, mint ez is.

Hadd osszak meg példaként két karaktert a saját kísérletezéseimből.

Az első egy huszonéves srác, aki agorafóbiás, azaz nem szívesen utazik tömegközlekedési eszközzel, viszont dolgozik ezen és fejlődik, egyre nehezebb helyzeteket vállal be. Ez a figura tiszteletet váltott ki belőlem, és együttérzést. Vannak olyan szociális helyzetek, amikben én is bizonytalanul mozgok – például amikor mások elé állok ki improvizálni – , de az utóbbi időben egyre többet gyakorlok. A saját nehézségeimmel és sikereimmel kapcsolatos érzéseim kivetülése lehetett az a pozitív érzés, ami megjelent bennem a karakter irányába.

A másik pedig egy nő volt, aki egy kutyakozmetikában dolgozik. Sűrű bocsánatkérés a világ összes kutyakozmetikus férfijától a beszűkült gondolkodásért, ugyanúgy lehetett volna férfi kutyakozmetikus is! Ami világosan látszott ezen karakteren, az az, hogy mennyire élvezi a munkájának a kreatív és közben világos keretekkel rendelkező részét. Oké, most olyasmiről nyilatkozom amiben távolról sem vagyok kompetens, de itt nem is az a fontos hogy objektív módon milyen munka egy kutyakozmetikusé (szerintem az utóbbi 10 évben nem írtam le annyiszor ezt a szót, mint ebben a bekezdésben), hanem az, hogy én milyennek látom, milyen érzéseket kelt. Az én fejemben a kutyakozmetikázás, mint feladat, úgy jelenik meg, hogy egy kutyát biztosan sokféleképp lehet divatosan megnyírni, ebben van a kreatív szabadság – de azért nem lehet akárhogy elvégezni a munkát, már csak a gazda igényei vagy praktikus szempontok miatt sem.

Tarts három perc szünetet, és kerülj karakterbe!

süti beállítások módosítása