A Star Wars univerzum egy csaknem tökéletes világ. Cuki űrlények, robot csak arra hogy fejben tartsa helyetted a protokollokat, hipertérugrás, dallamos jazz szól a bárokban, a jó mindig győz végül, satöbbi, satöbbi. És, mint az új epizódból kiderül, a gátlástalan gonoszság kivételével kívül teljesen hiányzik bármiféle komolyabb pszichés kórkép. Annyi halott tér vissza ebben a filmben, mint egy walking dead epizódban, és senkinek a fejében nem fordul meg, hogy “hm, talán hallucinálok.”
Ez nem kritika lesz, de meg kell mondjam, én élveztem a filmet, beismerem, ebben része lehetett hogy nagy rajongónak nem mondanám magam, az eredeti triológiát is felnőtt fejjel láttam. (Igen, egy szikla alatt éltem.) Ez a legutóbbi darab mindenesetre az alacsony tartományban mozgó elvárásaim jó részét kielégítette, és kitűnően szórakoztam.
A különféle bolygók neveit nehezemre esett fejben tartani – az ilyen részleteket szelektíven kezeli az agyam -, ellenben több ponton is volt olyan érzésem, hogy ami a vásznon történik, az elgondolkodtató párhuzamokkal bír. Úgyhogy következzen a Star Wars IX-ből három érdekes lélektani vonatkozású mozzanat.
Spoilerek következnek!
I.
C3PO ÉS A TILTOTT SITH NYELV.
Ott van a droid memóriájában az ismeret, de nem lehet előhívni. Mint egy titkosított fájl, vagy egy sandbox-ba zárt kód. (Ha én vírus lennék, kissé lekicsinylőnek találnám a homokozó kifejezést…) A droid esetében csak egy reset, egy teljes memóriatörlés árán sikerül hozzáférhetővé tenni az emlékeket. A memóriatörlés azért drasztikus megoldásnak tűnne, ha megpróbálnánk valós síkra átültetni.
Mégis szemléletes abban, hogy milyen vehemensen véd az elme egyes emlékeket. Pontosabban a tudatot, a személyiséget, annak a fájdalmas és nehezen feldolgozható, erős érzelmeket kiváltó emléknek az előtörésétől. Ez az énvédelmi mechanizmusok lényege – amiket közös néven gyakran elfojtás néven említenek: túl nagy fenyegetést jelentenek az Én egészére, ezért kell őket a tudattalanba száműzni.
II.
KÍGYÓBŰVÖLÉS
Ezt a jelenetet egy az egyben, mintha egy szimbólumterápiás esettanulmány alapján írták volna! De említhetném az analitikus megközelítést Jung archetípus elméletével, vagy az álomértelmezést általában amit legtöbben inkább Freud nevéhez kötnek. A szimbólumterápiák közé tartozó KIP módszerben az ijesztő, csúszó-mászó állatok, mint a pók, kígyó, béka: gyakran olyan személyiség részek kivetülései, amiket fenyegetőnek érzünk, ezért lehasítjuk őket a tudatos élményünktől.
Egy rémálomban az első reakció gyakran a menekülés vagy a harc – a filmben is ezt a két megoldási módot látták a hősök – de mindkettőlvel az a gond, hogy még több ugyanabből a megküzdési módból, ami fenntartja a helyzetet, ugyanis ezektől a személyiség részeinktől megszabadulni nem tudunk.
Az imaginációs, képzeleti munkában az ijesztő alak által kiváltott érzelemet – félelemet, haragot – át tudjuk élni, lereagálni. Így az érzelem most már nem csak a háttérben mozogva hat ránk, ha szimbolikus helyzetben jelenik is meg, de egy lépést tesz a tudatosodás felé.
A cselekvési szabadságunk pedig a képzeleti munka éber de relaxált állapotában megmarad, így az intenzív érzelmeket felkavaró figurákkal – egy hatalmas kígyó akar megmarni – új, építően kreatív, előremutató cselekvési módokat is ki tudunk próbálni.
A száműzött lelki rész akkor tud beilleszkedni a teljes benső világunkba, integrálódni, ha felvesszük vele a kapcsolatot és békét kötünk vele: például megetetjük, vagy ápoljuk. Ezt teszi Rey karaktere, és ez vezet a kiúthoz a filmbeli szorult helyzetből.
III.
MÉG EGYSZER A SÉTÁLÓ HALOTTAKRÓL
Ren akkor vált ismét Ben Solo-vá, amikor az apja, Han Solo megjelent neki. Ez már a sokadik visszatérő halott volt a filmben, nemhogy az új trilógiában. De vajon ez is egy visszatérés volt? Mi van, ha ez a jelenet Ben fejében játszódott le? Fontos, hogy ez egy saját élmény, ha tetszik hallucináció volt, vagy nem? Abból a szempontból igen, hogy Ben zártosztályos kezelésre szorul-e vagy nem, de a happy end szempontjából nem igazán.
Amire ki akarok lyukadni az az, hogy sok esetben valamilyen változáshoz magunkon kívül keressük a módot. Mi lenne az a módszer vagy gyógyszer, melyik könyvet kell elolvasni, ami segít majd produktívabb vagy boldogabb tudok lenni, tudom magam tartani a fogyókúrához vagy a dohányzásról való leszokáshoz. És ezek a külső hatások kellenek is, meg nem is.
Egy példa: a placebo hatás az orvoslásban az, amikor egy tabletta (vagy injekció, de placebo műtétet is végeztek már) biológiai értelemben hatóanyagot nem tartalmaz, mégis biológiailag mérhető hatást vált ki a szervezetben. Vagy ott a hipnózis, ami a közhiedelemmel ellentétben nem vonja semmilyen konkrét kényszer alá az alanyt, mégis olyan viselkedéseket produkál a hipnózis alatt vagy után – a tömeg előtti kukorékolástól a cigaretta megutálásáig – amiket normál esetben nem.
Fotó: Pixabay
Az egyik modern elmélet szerint a placebo vagy a hipnózis voltaképp engedélyt, vagy ha úgy mondjuk, kifogást ad az elme számára a változáshoz. Most valami új, valami másféle történt, ami egy hihető magyarázatot ad, az új és másféle tapasztalatomhoz. Ez afféle illúzió: pozitív, optimális illúzió.
A tanulság talán az, hogy a mindennapokban mennyi trükkel tudjuk pozitívan átverni a saját elménket. Például a faék egyszerű és fél perc alatt elvégezhető hála gyakorlatokkal.
A személyes véleményem szerint fele ennyi hologram hulla is elég lett volna ebbe a filmbe. Ha túl sok minden lehetséges, akkor semminek nincs igazán tétje. Még egy űroperában sem. De talán csak az a gondom, hogy az életben – a filmekhez képest – túl kevés minden lehetséges.
