Egy jóbarátom (Zubreczki Judit filmet néz) meggyőző filmajánlójának hatására én is megnéztem a Boldog idők című francia vígjátékot, dacolva az idegen szinkronnyelv kihívásaival. Az angol nyelvű filmeket jórészt értek felirat nékül is, erre viszont folyamatosan figyelni kellett, ami egyfajta mindfulness (tudatos jelenlét) gyakorlatnak is tekinthető: nem lehet takarítani, főzni közben, a legkomplexebb tevékenység ami belefér, az az evés.

Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de egyre ritkábban szánom az időt, hogy leüljek a kanapéra, és elejétől végéig megnézzek egy filmet. Erre szinte csak akkor vetemedem, ha hónapok óta vártam erre az élményre, és ebben az esetben már inkább moziba megyek miatta. Eddig azt hittem, az immerzív, elmerülős, mindennapokból kivonó minősége miatt vagyok akkora rajongója a moziélménynek: előzetesek, hangerő, társaság, popcorn illat a levegőben. Talán az én "Boldog időm" az volt, amikor - utoljára hallgató korom nyarain - , döbbenetes mennyiségű filmet voltam képes elfogyasztani. Mostanában pedig az immerzív élmény fogalmát már az is kimeríti, ha nem csinálok semmi mást, csak nézem a filmet.

Mondhatnánk, hogy ez egy passzív tevékenység: ülök és szórakozom. De hát éppen azok az a filmek, sorozatok (megkockáztatom, zenék, lásd: jazz; a szubjektív faktort készséggel elismerem) nyújtanak igazán élvezetes élményt, amiket nem csak elfogyasztok, hanem van rajtuk emészteni való. Az igazán emlékezetes moziélményeimet két csoportba tudnám osztani, nem is a film, hanem az azt követő társalgás szerint. Volt ami egyhangú elismerést váltott ki belőlünk, és egymásra licitálva idéztük fel az apró mozzanatokat amik ezt kiváltották (Blade Runner 2049, The Revenant, Birdman, Whiplash). A másik csoport pedig megosztó volt ugyan, de nem a minősége, hanem a mondanivalója miatt. Mindenki tartalmasnak érezte a filmet, de más és más okból.

A kritikai elemzést a Boldog idők kapcsán is másokra hagynám, inkább arról beszélek, hogy bennem milyen gondolatokat indítot el.

Vegyük magát a film nagy ötletét: adott egy csillagászati összegért ugyan, de bárki által megvásárolható szolgáltatás, aminek a keretében tetszőlegesen választott kor- és helyszínbeli díszleteket állítanak fel, ugyancsak korhűen öltözött színészekkel benépesítve. Bál Marie Antoinette társaságában, vodka Hemingwayjel, biliárd Al Caponéval. Vagy éppen egy személyes emlék, mondjuk 'életem legszebb napja', Lyon, a hetvenes években. Csak nekem van olyan érzésem, hogy ez egy kiköpött Black Mirror elgondolás? A Fekete tükör minden egyes évadára jut legalább egy epizód, aminek az esszenciája: édes kívánságok teljesülnek, keserű utóízzel.

A Boldog idők vége persze - vígjátékról beszélünk, talán nem lövök le nagy spoilert - jó hangulatban hagyja a nézőt. A főszereplők tanulnak valamit, a mellékszereplők is, egyszerűen mindenki tanul valamit, és jobbrafordul a sorsa. És sokkal emberibb és barátságosabb, hogy nem egy tech gadget-ből mint csodalámpájából elúbújó dzsinn teljesíti a kívánságot. Még ha egy luxusszámba menő szórakoztató gépezetben zajlik is az egész, mégsem a kívánság öncélú beteljesedése segít a szereplőknek, nem is a luxus élmény, hanem a gépezetben dolgozó, egyszerre tökéletlen és közben a szükségesnél is többet adni hajlandó hús-vér emberek. Ráadásul ennek a háttérmunkáit is látjuk: a színészi próbákat, díszletek közti átjárásokat, ami önmaga is azt a benyomást kelti a nézőben, hogy ebbe a filmbe egy csomó munkát feketettek. Szó ami szó: ha választanom kell, inkább ezt a filmet nézném végig újra, mint valamelyik Black Mirror évadot.

Bátor öniróniát véltem felfedezni azokban a momentumokban, ahol egyik percben a díszletek közt látjuk, ahogy a főhős épp megható, vagy megütközést keltő pillanatokat él át; a másikban pedig a színfalak mögé nézve nyerünk bepillantást, hogy irányítja a rendező a színészeket fülesen keresztül, hogy keveri a zenéket annak megfelelően, hogy épp milyen érzelmi hatást akar elérni a kliensben. Az öniróniát abban látom, hogy maga a film is ezt csinálja, ahogy bármilyen másik film is. Hatékony arányban igyekszik adagolni a különféle érzékszervi és gondolati hatásokat, képeket, hangokat, történetvezetést, humort, drámát, feszültséget és oldódást, annak reményében, hogy mi nézők, végig zötykölődve az érzelmi hullámvasút több-kevésbé rögzített pályáján, kellemes elégedettséggel szállunk majd ki a kör végeztével, és megállapítjuk: éppen azt kaptuk, amit vártunk.

Persze nem csak Fekete tükör jellegű áthallásai is vannak a nosztalgia-parknak ötletének: eszembe jutnak a Westworld, és a Synecdoche, New York. Ezekhez fogható filozófiai mélységeket és magasságokat nem érint a Boldog idők, de miért is kellene? A filozófia célja, ha az antik görögöket kérdeznénk a kérdésről - hogy ők tudtak valamit az egyértelmű két szóból: 'meztelen olimpia' - eredetileg az volt, hogy a jó életről (eudaimonia) gondolkodtassa el az embert.

Sokat gondolkoztam, milyen tanulságokat, következtetéseket fogalmazhatna meg valaki a Boldog idők után. Ha ilyeneket meg is fogalmaznék, azt nem szívesen írnám le itt: nagyobb hibának érezném, mint ha a végkifejletet spoilerezem. De a különös az, hogy igazán magvas, mélyenszántó sorokat nem tudnék megfogalmazni a film kapcsán. Ez az én hiányosságom is lehet, de minden amit papírra tudtam volna vetni, csak mélyenszántani akarónak, afféle coelho-szösszenetnek hangzik. Óhatatlan a kérdés: elvesz ez a Boldog idők értékéből? Most akkor ez a film sokatmondó, vagy olcsóan hatásvadász? Mi van, ha egyik sem a kettő közül? Szerintem az az elvitathatatlan érdeme a Boldog időknek, hogy úgy sikerül filozofikus, azaz életről és értékekről gondolkodni akaró hangulatba hoznia a nézőt, hogy ehhez nem kell sem nagy drámát felmutatnia, sem szájbarágós tanulságokat megfogalmaznia helyettünk. Csak elmesél egy történetet.