Nagyszerű, és közben zavarbaejtő élmény ráébredni, hogy egy művészeti termék - könyv, film, kép, dal -, ami lenyűgözte az embert, valójában miért is nyűgözte le.

Nagyszerű, mert egyfajta aha-élmény, amivel új réteget nyer a viszonyulásunk ahhoz a műalkotáshoz. És zavarba ejtő, mert egyfajta önismereti tapasztalat. Az elménk kiváló abban, hogy kézenfekvő magyarázat hiányában - vagy annak ellenére -, ha nem passzol az énképünkbe élmény, akkor alternatív magyarázatokat adjon arra, miért döntöttünk úgy ahogy döntöttünk, miért tetszik egy adott élmény, mi alapján vonzódunk valakihez. 

Egy film esetén lehet például a magyarázat, hogy mennyire komplex a történet, milyen tartalmas a mondanivalója, vagy szimplán, hogy bírom a főhőst játszó színész filmjeit.

Ezek persze lehetnek mind igazak, de talán az olvasónak is volt olyan élménye, amikor utólag leesett, hogy az intenzív vonzalom a film felé, az ok, amiért többször újranézte azt, és ha a barátai ajánlást kértek, az elsők között jutott eszébe, az az volt, hogy a filmben volt valaki vagy valami, amivel nagyon tudott azonosulni. 

Az én egyik ilyen darabom a 2003-as Elveszett jelentés, Scarlett Johanssonnal és Bill Murray-vel. Eredeti címe Lost in translation, ami magyarul pontosan talán valahogy így hangzana, “fordítás közben elveszett”. Az Elveszett jelentés hallatán inkább egy kémfilm vagy politikai thriller jutna az ember eszébe. Fogalmam sincs, ez szándékos lehetett-e a magyar forgalmazók részéről, de amolyan paradox / meta módon végül is kiválóan átjön a film angol címének értelme, vagyis éppen hogy nem jön át, mivel az fordítás közben elveszett.

A felismerés arról, hogy mi tetszett annyira ebben a filmben, egy Screened videó nyomán jött:

 Spoiler veszély nélkül leírhatom, hogy a film központi témája Murray és Johansson karaktereinek otthontalansága. Egy metropolisz kellős közepén töltik napjaikat, sokszor társaságban, de igazi megértést és megértettséget adó kapcsolatok nélkül. Amikor pedig egyedül vannak, hát, akkor pedig egyedül vannak, ilyenkor az idegen környezet miatt nem találják a helyüket, még a mindennapi tevékenységek, mint a tisztálkodás, vagy az alvás, sem tudják a rutin barátságos ismerősségét adni.

 Elidegenedettség, társas izoláció: ez az élmény a pszichológia szótárában is szerepel. Lehet valakinek állandó élménye, vagy váratlan vendég egy élet hozta veszteségélmény vagy változás miatt.

 A filmben számomra ennek az élménynek az érzéssel történő ábrázolása a szép, és ez adja meg nézőként, elsőre szintén ellentmondásosnak tűnő módon, épp a kapcsolódás érzését: a karakterek, a színészek, a rendező, tudja, milyen érzés az az elidegenedettség, ami olykor, ahogy mindenkit, engem is elkísér egy darabon.

A fenti bekezdésekkel talán morózus hangulatú filmnek festettem le a Lost in translation-t, de összességében egy visszafogottan humoros, lassabb tempójú, de könnyen fogyasztható filmről van szó. Szerintem épp az az egyik titka, hogy az elidegenedettség nehéz élményét nem direktben, egész súlyában mutatja be. Azt megtehette volna akár úgy, hogy Bill Murray karakterének életközépi krízisére épít egyenesben, bemutatva a csendes kétségbeesésben telő amerikai hétköznapjait, valahogy úgy, mint az Amerikai szépség indul. Sofia Coppola ehelyett inkább másik területre helyezi át a témát, nem csak földrajzilag, hanem mintegy szimbulikusan is, ez távolság az ami miatt a néző is érzelmi távolságot tud tartani. 

 Persze az is segít, hogy a történet pedig egyfajta gyógyírként ábrázolja a két szereplő kapcsolatát, mutatja be, azt, ahogy a magányuk kölcsönösen oldódik ebben a találkozásban.