Lehet-e izgalmas egy regény, amiben a főhős végigalussza a sztorit? Lehet-e szeretni egy történetet, aminek a fő karaktere alapvetően ellenszenves? Na és mi a helyzet a kettő kombinációjával?

My Year of Rest and Relaxation – azaz, Egy év pihenés és kikapcsolódás, a címe Ottessa Moshfegh 2018-as, többszörösen díjazott regényének. A 2000-2001 fordulóján játszódó történet főhőse egy nő, aki egy éven át tartó, különféle gyógyszerekkel elősegített hibernációra adja a fejét. 

A gyerekkorából hozott kisebb-nagyobb érzelmi hiányok és fájdalmak ellen tanácstalanságában fordul a drasztikus megoldáshoz: megpróbája kialudni őket. A döntése egy belső megérzésen alapszik, a biológia misztikájára bízza magát, talán ha elég time out-ot ad a sejtjeinek, azok feldolgozzák, vagy elfelejtik a sérüléseiket.

Az altatószerek forrása – de a regény leghumorosabb mondatai is az ő szájából hangzanak el – Dr. Tuttle, egy magán pszichiáter, aki csont nélkül beveszi a hős minden panaszkodását, és olyan fiktív szerekkel látja el, mint a titokzatos Infermiterol. Ezekkel tudja elérni a főhős, hogy a napjainak csaknem egészét – és az a kis csaknem igazán sokat számít, mint kiderül – néma és álomtalan szendergéssel töltse. 

A nő nevét sosem tudjuk meg -,  az viszont hamar kiderül, hogy amerikai, fiatal, gyönyörű, és gazdag. Ja, és szeret aludni. Kiváltságos? Enyhén szólva. Itt el is érkeztünk a könyvet ért kritikák többségének kiindulópontjához, miszerint egy ilyen hőssel lehetetlenség együttérezni, vagy lehetséges is, nem érdemli meg. A helyzet azért nem ilyen fekete-fehér. A nyugati társadalom, a lehetőségek, a kapitalizmus, hívjuk ahogy akarjuk, sok mindent megad hősünknek, amit megadhat (ha fehér nő helyett fehér férfi lenne, gyakorlatilag kimaxolt  privileged 100% pecsétet kapna), de ezen felül nem sokat. Nem akarok előreszaladni és lelőni a történet hátterét – igen, ebben a regényben a cselekmény jelentős része az előzmények felderítése visszaemlékezéseken keresztül -, de a hős tényleg mindent megkapott, kivéve egy normál és szerető családi hátteret. 

A főhős egyetlen barátnője, Reva, mélyen elítéli őt, amiért elkótyavétyli az idejét egy olyan lusta és terméketlen időtöltéssel, mint az alvás. 

És szerintem ez a regényt érintő legérdekesebb kérdés: jó vagy nem, amit a főhősnő csinál? 

Az alvás része a mesekulturának, a mítoszoknak. Maga is titokzatos és sok vonatkozásában feltáratlan. Az alvás a memória kulcsa, de a felejtésen keresztül. Az egyik legmisztikusabb, és közben legtermészetesebb emberi élmény. Szerintem semmi sem mutatja jobban az emberi lét tragikomikus voltát, mint az álmatlanság állapota. 

Hasonlóan Csipkerózsika vagy Hófehérke történetéhez, Ottessa Moshfegh hősének meseszerűen könnyű életét is egyfajta mérgezés, bűbáj teszi tönkre, azaz mérgező szülők. Nem lustaságból alszik, vagy legalábbis nem puszta lustaságból, hanem mert szüksége van rá. 

Kritizálóbb szemmel nézve azt mondhatnán: ez a nő simán elmehetne terápiába, szedhetne antidepresszánsokat (nem lónak való adagban, ahogy a könyvben teszi), mint egy normális ember. Ezt a mániáját a pihenéssel, ha akarom akkor egy téves és önbecsapó menekülésként látom, ha akarom akkor heroikus áldozatként – egy év ugyanis nem kevés idő – önmaga megmentésére. A könyv befejezése hagy elég teret az olvasónak, hogy a két véglet közt maga helyezze el a történteket.

Ottessa csipkerózsikája erkölcsi szempontból mélyen önző. Nem kér engedélyt, nincsenek aggályai amiatt hogy tesz-e bármit is hozzá a körülötte lévő világhoz az egy éves hibernációja alatt. Érzésem szerint viszont a szerző nem erkölcsi alapon járja körbe a kérdést. Ez a könyv nem a kételkedés felfüggesztését kéri az olvasótól, ahogy egy sci-fi vagy fantasy teszi, hanem az ítélkezés felfüggesztését.  Ez a hős talán anti-hős, de az tagadhatatlan, hogy valami heroikus van abban, ahogy véghezviszi az alvós projektjét a környezet és a teste ellenállásával szemben. A regény mottója az egész szöveget kontextusba helyezi.  Joni Mitchell egyik dalszövegéből (‘The wolf that lives in Lindsey‘ // A Lindsey-ben élő farkas )

 If you’re smart or rich or lucky
Maybe you’ll beat the laws of man
But the inner laws of spirit
And the outer laws of nature
No man can
No, no man can

–

Ha okos, gazdag, szerencsés vagy,
Az ember törvényeit legyőzheted.
De a lélek benső törvényeit
És a természetét odakint
Senki,
Nem, senki sem.

Ottessa Moshfegh. Fotó: Wikipedia

  Ha van tanulsága / mondanivalója a könyvnek, akkor az számomra az, hogy mennyire problémás másnak megmondani, mit tegyen, mitől lesz neki jobb. Az őszinte, érdeklődő visszajelzés – aggódom érted – persz egész más. Vagy egyszerűen odafigyelni és meghallgatni a másikat.

A regény egyébként rengeteg könnyebben – nehezebben érthető popkult utalást tartalmaz a 2000-es évek elejéről. Iróniát nem nélkülözve nyilatkozik a modern képzőművészet sokkolásra menő, figyelmhajhász világáról is. Tehát annak ellenére hogy a sarokkő az alvás, egy alapvetően magányos tevékenység, mégsem éreztem bezárva magam az olvasás során. Ez a szerző egyik legnagyobb bravúrja: az arányokat tökéletesen lövi be az alvás és ébrenlét, az izoláció és a kitekintés, a befelé figyelő monológikus bekezdések és a polgárpukkasztóan felszínes vélemény nyilvánítások közt. 

Én alig tudtam a könyvet letenni, és szurkolok, hogy egyszer magyar fordításban is kezembe vehessem. A film verzió viszont minden jel szerint úton van, még az is lehet hogy Margot Robbie lesz, akit a névtelen Csipkerózsika szerepében látunk majd.